Március 24.

 135 éve annak, hogy március 24-én a Tisza áradása örökre elpusztított egy falut, Tiszahalászt.

Nem õrizték meg a krónikák 1876. március 24. idõjárását, sem azt, csillagos volt-e már az ég, vagy még felhõk takarták a napot, amikor a Tisza átszakította a taskonyi védõgátat, és örökre elmosta a Közép-Tisza egyetlen, szigeten fekvõ települését, a 800 éves múltra tekintõ Tiszahalászt.

A „nagy megpróbáltatások” nyitányának nevezett 1876-os évvel kezdõdõ évtizedben a folyószabályozások és mederátvágások minden gyermekbetegsége összegzõdött. Az ekkor kezdõdõ rendkívüli árvizek oka az volt, hogy a korábban végrehajtott mederszabályozási munkák felborították a folyó életének õsi, természetes egyensúlyát, és megzavarták az árvizek levonulását. A folyó vízhozamának növelése érdekében ugyanis 16 közép-tiszai átvágást készítettek elõ. A munkálatok eredményeként megnõtt a folyó vízszállító képessége.

Akkor, 1876. március 24-én a medrébõl kilépett folyam 23 községet öntött el. A pusztulás megrendítõ nagyságú volt: 1206 házat döntött romba, 287 háziállatot pusztított el, két ember életét követelte. A vármegye a kárt másfél millió forintra becsülte. Tiszahalászt akkor 415-en lakták.

Amikor a megyei küldöttség a helyszínen járt, csupán három lakóházat találtak épen! A vármegye emberei a kis faluról azt jelentették, hogy „a lakosság leveretett kedélyben találtatott, részben az átélt veszedelem, részben a jövõ feletti aggodalom és a szenvedett károk miatt… elvesztették minden élelmiszereiket s ingóságaik nagy részét, minél fogva elszegényedtek és félnek a jövõtõl. Pénzzel sem rendelkeznek.”

A vármegye fõmérnöke, Kubik Endre augusztusi szakvéleményében egyértelmû határozottsággal leszögezte: „Tiszahalász jelen helyén meg nem hagyható”, a közgyûlése pedig szeptember 26-i ülésén letiltotta a tragikusan megsemmisült faluban az építkezéseket, és tárgyalásokat kezdeményezett a szatmári püspökséggel, mely hajlandónak mutatkozott felsõ-magyarádi pusztáját cserébe átengedni a tiszahalászi kitelepülõ családoknak.

A megkérdezett tiszahalászi családok közül 79 volt hajlandó az áttelepülésre, nyolcan nem fogadták el a felkínált lehetõséget. A következõ év áprilisában újabb árhullám vonult le a Tiszán, mely akkor már kevés kárt tudott tenni a romba döntött faluban.

1877. május 27-én a Belügyminisztérium úgy határozott, hogy „az új faluhely 3 év alatt felépíttessék és a régi falu, vagyis a beltelkek az épületek széjjelbontása folytán 1879-ik év utolsó napján az uradalomnak által bocsájtassanak”. A döntés az utolsó pillanatban született meg, hiszen 1878 karácsonyán újabb árhullám alakult ki. Az elsõ áradat két kisebb hullámból tevõdött össze, de 1879. február végén a folyó ismét elöntötte az egykori Tiszahalászt, ahol ekkor már csak három ház állt. Emberéletben, vagyonban ezúttal már nem történhetett kár, mivel az ott lakókat Recsky László erélyesen kitelepítette.

1881-re az új falu, a mai Újlõrincfalva felépült. Az ártéren maradt faluhely Óhalász néven bevonult a történelembe, mint a Közép-Tisza egyetlen, ártéren fekvõ halott faluja.

Leave a Comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .